Virabhadra, a belső harcos

Ha jártál már jóga órán, akkor valószínűleg csak néztél kikerekedett szemekkel, amikor először hallottál valami ilyesmit, hogy:

adhómukhasvánászana, csaturangadandászana, parivirttaparsvakonászana vagy hanumánászana.

"Na persze, nem elég, hogy teljesen kitekeredek itt, nyúlok erre, feszülök arra, még jegyezzem is meg ezeket az értelmetlen szavakat?!" - gondolhattad magadban, mikor a tanár már nem adott túl sok instrukciót, csak sorolta az ászanák szanszkrit neveit és elvárta, hogy emlékezz melyik hangsorhoz melyik testhelyzetet kell felvenned. Pedig az ászanák nagy részének neve teljesen logikusan írja le az adott testhelyzetet, így ha megtanulsz pár alapvető szanszkrit kifejezést, könnyedén értelmezheted a hallottakat: pl: eka pada sirsasana: eka = egy, pada = láb, sirsa = fej asana = testhelyzet - azaz "egy lábas fejállás".

Vannak azonban olyan ászana nevek is, amelyek mitológiai alakokról vagy állatokról kapták nevüket, szimbolikus tartalommal rendelkeznek - így ezek mélyebb megértéséhez hasznos lehet utánanézni, hogy pontosan milyen szimbolika áll a háttérben.

Az ind mitológia - mondanom sem kell - legalább annyira összetett, ellentmondásos és nehezen érthető számunkra - mint bármi más, ami indiai. Amikor elhatároztam, hogy utána járok, ki is volt Virabhadra - akiről a Virabhadrasana, a hős vagy harcos póz a nevét kapta, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Ahány leírást elolvatam, annyi verzió - különösen a részletek tekintetében. Szerencsére a fő történésekben megegyeznek a leírások...

Hogy a történet közepébe vágjak:

Virabhadra tulajdonképpen csak egy mellékszereplő Shiva istenség, Szati (Sati vagy Dakshayani) és Daksha király történetében. Virabhadra egy félelmetes puszító szörnyeteg, akit Shiva haragjában hozott létre a saját hajcsimbókjaiból. Hatalmas testével, három izzó szemével, tűzpiros hajával, rengeteg karjával, kezeiben különböző rettenetes fegyverekkel, nyakában láncon lógó koponyákkal - nem az a fajta alak, akivel szívesen összetalálkoznék...

Álljunk csak meg! Hogy is van ez? Eddig azt képzeltem, valami önfeláldozó hősről lehet szó, aki megmenti a világot valami "rossztól" és erre kiderül, hogy egy félelmetes puszító gyilkos! Nem értem, miért is emlékezünk meg egy ilyen alakról a jógában, ahol a nem ártás vagy ártatlanság (ahimsa) az első és legfontosabb erkölcsi elv (yama), minden további alapja.

Menjünk egy kicsit mélyebbre a történetben, hátha megkapjuk a választ.

Devi istennő Brahma parancsára öltött emberi testet a nagy hatalmú Daksha király egyik leányaként. Azzal az életcéllal testesült meg Szati alakjában, hogy Shivát, aki ekkor aszketikus elvonultságban, meditációba merülve élt a Kailasa hegyen a Himalájában, alázatos odaadásával elcsábítsa és feleségül menjen hozzá. Szati kora ifjú korától áhítatos híve volt Shivának, szigorú lemondást gyakorolva végül elnyerte Shiva figyelmét, aki feleségül vette őt. Daksha király azonban nem jó szemmel nézte ezt a frigyet, hisz királyi lányáért gazdagabbnál gazdagabb, hatalmasabbnál hatalmasabb világi kérők sorakoztak. Nem tudott megbékélni azzal, hogy lánya, Shiva miatt, a himalájai remeték életét választotta, távol a családjától.

Történt egy nap, hogy Daksha király - hatalma fitogtatása végett - hatalmas tűz áldozati szertartást (yajna) rendezett, ahova  - Shiva és Szati kivételével - minden istenséget és égi bölcset (rishi) meghívott. Szati mit sem törtődve azzal, hogy nem hívták, elment a szertartásra, mert szerette volna viszontlátni családját. Daksha azonban nem fogadta illően leányát, hűvösen viselkedett, majd a meghívottak előtt sértegette őt is és Shivát is. Szati ekkor megértette, hogy apja számára ő már nem a szeretett leány, hanem az "ellenség" felesége. Elhatározta, hogy azonnal lemond a testéről, ami az egyetlen dolog volt még az életében, amit Daksha révén kapott. Transzba merülve felszította a belső tüzet, Agnit és teste spontán elégett. (Más változatban belevetette magát az áldozati tűzbe).

Szati önfeláldozása hallatán Shiva szörnyű haragra gerjedt. Az isteneknek szerencsére sikerült Shivát meggyőzniük, hogy haragjában ne járja el a világmindenséget elpuszító táncát, a tandavát. (Szerencse, mert ha eltáncolta volna, most valószínű nem írnám itt ezt a blogbejegyzést...). Helyette "csak" csimbókos hajkoronájából tépett ki egyetlen tincset, amit a földhöz csapva megteremtette Virabhadrát és (női aspektusát) Bhadrakali-t - a két kegyetlen harcost. Virabhadra azt a feladatot kapta, hogy puszítsa el a Daksha király által tartott szertartás minden kellékét és résztvevőjét. Virabhadra, térdet hajtva az isteni szándék előtt, azonnal a szertartás helyszínére sietett és kiméletlenül elbánt mindekivel: összetörte a szertartási edényeket, megszentségtelenítette a felajánlásokat, eltörte Yama, a halál istenének botját, megtaposta Indrát, a mennydörgés, a villámlás és a harc istenét, végül puszta kézzel megfojtotta, majd levágta Daksha fejét, amit az áldozati tűzbe dobott. Dolga végeztével visszatért Shivához a Kailasa hegyre.

A történet végén, Brahma közbenjárására, Shiva minden érintettnek megbocsájtott, visszaadta életüket és megáldotta őket. Daksha szintén visszakapta életét és királyságát is. Megbánva gőgös viselkedését - egy új (kecske) fejjel a nyakán végül odaadó Shiva hívő lett élete hátralevő részében. Szati ebbe az életébe már nem tért vissza, későbbi megtestesülésében Parvati alakjában lett Shiva állandó társa.

A történet után, kanyarodjunk most vissza a Virabhadra ászanához:

Amikor legközelebb felveszed ezt a testtartást, idézd meg magadban Virabhadra alakját és szellemét és figyeld, milyen így végezni ezt az ászanát!

Ahogy az egyik lábad térdnél meghajlítod, másik lábad egyenesen hátra nyújtva külső talpéled erősen a talajba nyomod, érezd meg ezt a stabilitást, ezt az erőt, amit a lábaidon keresztül a föld elem közvetít felfelé a törzsedbe, a test középpontjába. Olyasfajta harci alapállás ez, amelyben egyfelől megingathatatlanul állsz, másfelől bármelyik pillanatban készen állsz arra, hogy különösebb enegriavesztés nélkül a helyzetnek megfelelően továbbmozdulj, reagálj, lépj. Egyszerre van jelen az erő és a rugalmasság.

A két kar egyenesen előre és hátra nyúlik (Virabhadrasana II), mint egy éles kard, dárda vagy akár az ujjvégek által létrejött energia "kard". Tekinteted határozottan egyesen előre néz (MÁS jógában ez is máshogy), a figyelmet a célon, a feladaton tartva. A mellkas közepét megemeled és bátran kitárod - Shivával az oldaladon még ezt is megteheted, hisz kitárt szívvel sem érhet semmi ártalom.

A térben, az előre-hátra mellett, más irányok is mutatkoznak ebben a pózban. A felfele és lefele irány is megjelenik a test középvonalában, ahogy az ülep süllyed a föld felé, növelve a stabilitást, közben a gerinc, a fej  és Virabhadrasana I-ben a karok és a tekintet is felfelé, az égiek a szellemi felé törekszik. Mindeközben van még egy csavarodó érzet is, ahogy a medencédet fogatod előre (Virabhadra I).

Ha huzamos ideig így állsz, lassan remegni kezd a comb és/vagy a kar. Felhevül a test, és megérzed a föld elem mellett a tűz jelenlétét is - amely kipirosodott arc, felhevült test és verejték formájában feltehetően manifesztálódni fog. Elkerülhetetlen a szembesülés saját gyenge pontjaiddal, akár testi, akár tudati szinten. Figyeld meg az érzéseket, az érzelmeket, amik felmerülnek benned ekkor. Tiszítsd meg magad ezáltal a belső tűz által. Mint Virabhadra, légy alázatos, de kíméletlenül számolj le mindazzal, ami nincs összhangban legbelső hangod szavával.

Ajurvédikus szempontból látható, hogy alapvetően a földes és tüzes jegyek dominálnak ebben az ászabában, ezért a Virabharasana remek póz, mind a Vata mind a Kapha dosha kiegyensúlyozására (erről többet később).

Mindezek alapján nem meglepő tehát, hogy ez a póz, tudati szinten növeli az éberséget, a magabiztosságot, a bátorságot, a kitartást, a stabilitást és természetesen az önismeretet. A harcos edzett figyelme mindenhol egyszerre kell, hogy jelen legyen, nem egy területre fókuszál, hanem az egész testet és a test körüli közvetlen teret egy egységként érzékelve befogja azt figyelmével és azonnal reagál. Nem agresszív, de tudatos és kíméletlenül leszámol azzal, ami nem egyezik meg a magasabb szellemiség törvényeivel.

Om Shanti